világháború egyik vezéralakja, a későbbi miniszterelnök, Hitler
megleckéztetője, a náci birodalom-ellenes szövetség kitalálója,
szervezője és motorja – Winston Churchill feltűnése, aki akkor a
„Morning Post” haditudósítójaként Dél-Afrikában a búrok
fogságába esett. De 1900-ban még ki láthatta előre azt a fényes jövőt,
ami a brit lovasság hadnagyára várt, aki éppen indulni készült a
parlamenti választásokon.
Winston Leonard Spenser Churchill elkötelezett híve volt a Brit világbirodalom kiterjesztésének. Nem véletlenül, hiszen apja, Lord
Randolph Churchill 1885-ben Indiáért felelős gyarmatügyi miniszter
volt. A fiatal Churchill huszár alhadnagyként gyarmati háborús
tiszt, majd haditudósító, végül pedig rátalál az őt igazán érdeklő
pályára, a politikára. Harcol Kubában, háromszor Indiában, utána
Szudánban és végül Dél-Afrikában.
Churchill több könyvet is írt erről a számára is igen
emlékezetes háborúról. A könyvek alapjául azok a levelek szolgáltak,
amelyeket, mint haditudósító küldött a ,,Morning Post”-ba, az
angol-búr háború napjaiban. A könyvet átitatja a forró hazafiság, amit a
dél-afrikai háború szült, és amit a váratlan katonai vereségek éleztek
ki, valamint Európa és Amerika ellenséges magatartása Angliával szemben,
továbbá azok a befolyásos búr-szimpatizáns elemek, akik az angol
radikálisok között is voltak.
A „Londontól Ladysmithig Pretorián át” című könyvében a
búrokról így ír: „Mi komolyan alábecsültük a búrokat. Ezek a
katona-köztársaságok egy évtizeden át halmozták a hadianyagot,
fegyverkeztek és készültek a küzdelemre. Ezeknek a műveletlen paraszti
közösségeknek volt annyi eszük és vállalkozó szellemük, hogy saját
oldalukra állítsanak egy sor jó szakértőt minden olyan kérdésben, ami a
fegyverzetet és a hadakozást érintette. A tüzérségük csak létszámban
marad alul a miénkkel szemben. A történelem során először alkalmazott
kombináció – a nehéztüzérség és a hatalmas lovasság – hatásosnak és igen
meggyőzőnek bizonyult. Az ellenség bátorsága, kitartása, és a saját
erejébe vetett hite nem kevésbé csodálatra méltó.”
Churchill mindjárt a háború elején, 1899, november 15-én
fogságba esett, miközben egy páncélvonattal behatoltak a búr vonalak
mögé. Amikor búr lovasok tűntek fel, a vonat vezetője pánikba esett, és
több mint negyven mérföldes sebességgel száguldott visszafelé, mire a
szerelvény kisiklott.
„Állandóan lőttek minket a Maxim-gépágyúk. Az egyik lövedék
nekicsapódott a mozdony tolólapjának, közvetlenül az arcom előtt, fényes
sárga villanássá változott és azzal a talánnyal ajándékozott meg, hogy
miért vagyok még mindig életben. Egy sebesült közlegény – megsértve azt a
parancsot, hogy nem adjuk meg magunkat – felemelte fehér zsebkendőjét.
Menekülés közben egy árokban találtam magam. Körös körül egyetlen egy
katonánkat sem láttam, mivel már mindenki megadta magát. Váratlanul, az
árok túlsó végén lévő síneknél, megjelent két alak. Először karbantartó
munkásoknak néztem őket, de végre eljutott a tudatomig, hogy ezek búrok.
Két magas, mozgékony férfi, sötét ruhában, széles karimájú kalapban,
puskájukra támaszkodtak. Alig százyardnyira álltak tőlem. Megfordultam
és elkezdtem futni a sínek mentén, és csak egy gondolat üldözött – a
búrok céllövő tudása. Elszállt két golyó, mindössze egy-egy lábnyira
tőlem, mindkét oldalamon. Bevetődtem a töltés mögé, de ez nem nyújtott
fedezéket. Még egyszer rájuk néztem – az egyik térdre ereszkedett és
célzott. Én megint nekiiramodtam. A mozgás tűnt számomra az egyetlen
esélynek. Ismét két golyó szállt el mellettem a levegőben, de egyik sem
talált el. Az árok mögött volt egy kisebb mélyedés, ebbe tekeredtem
össze, hogy kifújjam magam. Most azonban felbukkant egy lovas, aki felém
vágtatott. Odanyúltam Mauserem tokjához, de rádöbbentem, hogy
oldalfegyveremet a mozdony fülkéjében hagytam. Köztem és a lovas között
egy drótkerítés. Úgy éreztem előttem állt a kegyetlen, komor Halál.
Felemeltem a kezem, és felkiáltottam: ,,Megadom magam!” Eszembe
jutott – két nappal az eset előtt éppen én írtam haza, egy magas rangú
tisztnek: ,,Ebben a háborúban túl sokan adják meg magukat, de remélem,
ezeket szigorúan megbüntetik.”
Elmagyaráztam nekik, hogy megbízott riporter vagyok. Az irataimat
átvette egy ember: – Maga Lord Randolph Churchill fia? –
kérdezte ingerülten a skót búr. Nemsokára mindenki körülöttem tolongott,
bámultak és újjal mutogattak rám, ismételgették a nevem minden
irányból. – Újságíró riporter vagyok, – mondtam, – maguk nem tarthatnak
engem fogságban. A skót búr felnevetett: – Ó, nem minden nap kapunk el
egy Lord fiát.”
„Mr.Churchill fogságban” – ezzel a szalagcímmel jelent meg
másnap a Morning Post. Néhány nappal később pedig az a rémhír
terjedt el, hogy a búrok agyonlőtték foglyukat. Ebben nem is lett volna
semmi meglepő, hiszen Churchillt mint szabadcsapatost tetten
érték.
„Amikor a búrok esti zsoltáraikat énekelték, ezek fenyegető hangjai
inkább telítődtek háborúval és felháborodással, mint szeretettel és
együttérzéssel, – fagyos dermedésre késztették szívemet. Arra gondoltam,
hogy ez a háború igazságtalan, – a búrok jobbak nálunk, és még az ég is
ellenünk van – majd beavatkoznak a külföldi nagyhatalmak is,
elveszítjük Dél-Afrikát, és ez lesz a vég kezdete.
Churchill könyvében már a későbbi dél-afrikai rasszista, feketéket
elnyomó apartheid rendszer nyomait fedezhetjük fel: „A brit kormány a
búr farmer tudatában egyet jelent a mindent elsöprő társadalmi
forradalommal. A feketének egyazon jogai lesznek, mint a fehérnek. A
szolgát fellázítják a gazdája ellen, a kaffert kinyilvánítják az európai
ember testvérének, egyenlőek lesznek a törvény előtt, a feketének
politikai jogokat adnak. Az egyik búr fogvatartóm azt mondta – Mi
tudjuk, hogyan kell bánni a kafferekkel ebben az országban. Képzelje el,
hogyan engedhetjük meg ennek a fekete szemétnek, hogy a járdán
sétáljon!”
később azt állította, hogy Botha tábornok, a Dél-afrikai
Unió későbbi miniszterelnöke fogta el. (Egyébként Luis Botha
volt az, aki 1920-ban nemmel szavazott a Versailles-i békediktátumra,
és Trianonban a magyar küldöttségnek azt mondta: – Maguk nem
kötelesek EZT aláírni!)
Alig egy hónap múlva, december 12-én Churchillnek sikerült
megszöknie a fogságból – kimászott a latrina ablakán, átmászott a
kerítésen, félmérföldnyit gyalogolt Pretorián át, majd
felugrott egy vonatra. Másnap a dél-afrikai hőségben, egész nap
vándorolt étlen szomjan, míg egy bányához érkezett, ahol hatalmas
szerencséje volt. A tulajdonos John Howard angol bányamenedzser
elbújtatta. Négy napot töltött egy bányaszellőzőben patkányok között,
majd egy gyapotbálákkal megrakott vasúti kocsiba rejtették. Három napi
utazás végén a portugál fennhatóság alatt álló Durbanbe érkezett, ahol
óriási ovációval fogadták. Egyik napról a másikra világhírű lett.
Szökése révén egy időre kisebbfajta nemzeti hőssé vált
Nagy-Britanniában. Ő azonban hazatérés helyett újra csatlakozott Buller
tábornok hadseregéhez, amely Pretoria bevételére indult.
Hajmeresztő szökése miatt egy időben az a hír járta, hogy megkapja a
Viktória-keresztet – az ellenséggel szemben tanúsított bátorságért
adható legmagasabb brit kitüntetést, – ez azonban végül elmaradt.
Ugyanis évekig foglalkoztatta a közvéleményt az is, hogy állítólag
cserbenhagyta két társát, akikkel együtt tervezték a szökést. Ugyanakkor
Churchill szökése a köztudatban egy időre képes volt
feledtetni a súlyos angol vereségeket.
Bár továbbra is írt haditudósításokat, kinevezést kapott a dél-afrikai
könnyűlovas ezredhez és egyike volt a Pretoriába bevonuló első
brit katonáknak. Unokatestvérével, Marlborough hercegével a
brit csapatokat megelőzve megadásra szólította fel és lefegyverezte a
pretoriai hadifogolytábor 52 búr őrét. Ezt követően a hazatérést
tervezte, mert ő is azt hitte, hogy a búrok fővárosának elfoglalásával
véget ért a háború. Pedig – mint tudjuk – a harcok még több mint két
szörnyű éven át tartottak. Valamit megérzett azért Churchill
is, mert hazafelé Durbanből ezt sürgönyözte a Morning Postnak: „Ostobaság
nem észrevenni, hogy félelmetes és veszélyes ellenféllel harcolunk. A
burgherek kiváló tulajdonságai csak növelik harci értéküket. Egyetlen
búr, a számára kedvező terepen, felér öt reguláris katonával. Ezért
nagylelkű, megbocsátó politikát kell folytatni a búrokkal szemben, akik
inkább lázadók, mint hadviselők voltak. Békét és boldogságot kizárólag
úgy lehet Dél-Afrikában teremteni, ha a holland és a brit fajok
keverednek és megegyeznek egymással, hiszen Nagy-Britannia fennhatósága
alatt egymás mellett kell élniük most és mindörökké.”
Churchill tehát már huszonöt éves korában világhírnévre tett
szert. Bármit is mondott a következőkben, felkeltette az érdeklődést.
1900-ban egyik előadását
szavakkal vezette be: „Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy
bemutassam Önöknek Winston Churchillt, öt háború hősét, hat könyv
szerzőjét és Anglia leendő miniszterelnökét!”
Mark Twain humorosnak szánta a bevezetőt, pedig Churchill ettől
a pillanattól kezdve elindult azon a politikai pályán, melynek a csúcsa
a második világháborús miniszterelnökség lett.
A búr háború után nyolc évvel, 1910-ben Fokföld, Transvaal, Oranje
és Natal államok – brit domíniumként – megalapították a Dél-afrikai
Uniót, amelynek első miniszterelnöke Luis Botha tábornok
lett. 1961-ben kiléptek a Brit Nemzetközösségből és
kikiáltották az ország függetlenségét. Megalakult a Dél-afrikai
Köztársaság, ahol az élet minden területén a szégyenletes apartheid
– a faji megkülönböztetés – elve érvényesült. Minden a fehérek kezében
összpontosult és olyan törvényeket hoztak, amelyek a feketéket
megalázták, és háttérbe szorították. Ez a rendszer az 1990-es évek
elején összeomlott, több száz törvényt hatályon kívül helyeztek és már a
fekete lakosság is szavazhatott. Így 1994. májusában az apartheid
ellenes tevékenysége miatt 27 évig börtönben raboskodó, színes bőrű Nelson
Mandela, egy thembu törzsfőnök fia lett a Dél-afrikai Köztársaság
első demokratikusan megválasztott elnöke.